Emlékszel? 2. - Bali Nóra
Magánügy
D – Veszélyes dolog az emlékezés. Az ember sosem tudhatja, mit talál odalent. Először olyan szépen, csábítóan indult. Kerestem önmagam, kerestem azt, ki vagyok én, és a válaszhoz egyre mélyebbre kellett ásni. De érdemes volt, hisz egyre tisztább lett a kép, egyre jobban értettem önmagam. Időnként egy-egy lépcsőfoknál elbizonytalanodtam, néha évekig tétováztam, mire továbbléptem, de mindig megérte a kockázatot. A talált tükörképek egyre nagyobbak, egyre átfogóbbak lettek, és olyan szépen növelték a magabiztosságomat. Néha persze gyanakodtam, hogy túl szép a kép, túl rózsaszín a keret, de olyankor egy kis felelősség-árnyalattal mindjárt módosult is, és újra elfogadhatóvá vált.
E– Tudhattad volna, mindig így kezdi ez a világ. A szebbik arcát mutatja, elandalít – aztán lecsap, és rabul ejt.
D – Sikerült neki. Szépen besétáltam a csapdájába. Lementem abba a mélységbe, ahova magamtól sosem ereszkedtem volna, és idelent, a nyirkos föld alatti világban megtaláltam az eltemetett koporsót. Megtaláltam a saját síromat. Olyan földi életek emlékét, amikre soha nem akartam emlékezni.
Nem akartam tudni, hogy egyszer visszajöttem már. Miattad. És megöltél. Úgy, hogy én is itt ragadtam több földi életen át, a kínok és a gyűlölet fogságában. És most már nem tudom, akarok-e újra találkozni veled, mert elkezdtem félni, hátha megismétlődik a múlt. Azt hittem, minden fájdalmam csak az a régi, kezdeti elszakadás emléke. Azt hittem, csak a hiányod fájt. Most már emlékszem, hogy amikor voltál, akkor a kín még elviselhetetlenebb volt. És azt is látom, túl sok minden van ebben a koporsóban.
Sokáig nem akartam kinyitni akkor sem, amikor már felfedeztem. El akartam újra felejteni, de már nem lehetett. Próbáltam elmenekülni, másokra figyelni, dolgozni, szórakozni, de a testemben lüktetett újra a régi kín. Ez a test már emlékezett, hát muszáj volt a lelkemnek is tudomásul venni mindazt, amit soha nem akart. Szembesülni az igazán nagy kudarccal. Azért olyan nagy, mert ez személyes vereség volt. A régi tettekben még közösek voltunk, a régi bűnöket még közösen követtük el.
Itt viszont én és te buktunk el. És az enyém volt a nagyobb zuhanás.
Ha akkor rég nem ismersz fel, és úgy ölsz meg, legfeljebb gyengének éreztem volna magam, hogy nem tudtalak felébreszteni, és kiderült volna, hogy gyengébb a köztünk levő kapocs, mint amit reméltem. De nem így történt.
Te felismertél, és a kötés sokkal erősebb volt, mint gondoltuk. Olyan mélységbe rántott le mindkettőnket, amit sosem hittünk volna. Emlékszel, milyen büszkék voltunk a szellemi tisztaságunkra? Az önuralmunkra, a kettőnk közti mintaszerű lelki kötelékre? Mi voltunk a jó példák a közösségben. Még a szétszakadásnál is józanok tudtunk maradni eleinte, csak utána sodort el minket is a többiek kétségbeesése, indulata.
És arra is emlékszel, hogy milyen mélyre zuhantunk?
Én már emlékszem. Felnyitottam azt a koporsót.
Az iszonyat csapott ki belőle, tele volt félelemmel, kínnal, gyötrelemmel. Megalázottsággal, szégyennel, és hatalmas gyűlölettel. Irántad és ez iránt a földi világ iránt. Én megátkoztam ezt a földet, ahol most élek! Én megátkoztam önmagam!
E– Te mondtad ki az átkot, te tudod feloldani azt.