Belső Gyermek

 

Kedves embertársaim jöjjön két jó írás a bennünk lévő "Belső gyermekről", mert meggyógyítása fontos a felemelkedési folyamatban!

Mindannyiunkban él egy gyermeki Én, aki szeretetre, elfogadásra vágyik, aki játszani akar, aki rácsodálkozik a világra, aki képes elfogadni az újdonságokat a maguk valójában, aki szeretettel vegyes kíváncsisággal fordul oda mindenhez és mindenkihez. Vagyis így tenne, ha gyermekkorunkban nem értek volna olyan sérülések, melyek annak idején nem lettek helyreigazítva, szülői szeretettel megoldva, szülői simogatással, puszival „meggyógyítva”.

Ez még a legjobb, legodafigyelőbb szülőnél is megeshet, hisz vannak olyan helyzetek, amikor esetleg épp kifut a tej, gyorsan le kell kapni a tűzről, közben a gyermek elesik, és az anyuka csak később tud odalépni, hogy felemelje – akkor, amikor a gyermekben már megjelent az elhagyatottság érzet. Akkor a gyermek már nem úgy fogadja a simogatást, babusgatást, vigasztalást, mintha abban a pillanatban kapta volna, amikor a „baj” megtörtént. Ezek a megoldatlan problémák felnőtt korban gondot okozhatnak önmagunk elfogadásában, szeretetében, ennek következtében nem tudunk elfogadni mást sem olyannak, amilyen, így bennünket sem fognak tudni elfogadni.

Vagy előfordul, hogy a szülő rászól a kisgyermekre, hogy ne játsszon egy számára kedves gyermekkel, mert esetleg az öltözéke, társadalmi helyzete, származása nem felel meg a szülőnek – holott semmit nem tud arról a gyermekről – csak látja. Mivel a gyermek érzi a függőséget, így alkalmazkodik a szülői elváráshoz, viszont benne marad az elfojtott vágy, hogy játszhasson azzal a gyermekkel, de nem mer, mert akkor a szülő „nem fogja szeretni”. Ez felnőtt korban címkézésben, a másság elutasításában, durvább esetben fajgyűlöletben nyilvánul meg.

Van olyan is, hogy a gyermeknek vannak tapasztalatai, melyek a szülő számára „már” nem ismertek, nem elfogadhatók, így azt mondja rá, hogy nincs is – ilyenkor a gyermek szintén kicsit megzavarodik, hisz ő „még” tapasztalja azokat az „irreális” dolgokat, melyeket a szülő „már” elutasít, hisz nincs rá fizikai, kémiai – vagyis materiális bizonyíték -, így a gyermek inkább nem beszél többet róla, és eltemeti magában.

Ez utóbbi kettőből jön az, hogy felnőtt korban elutasítunk olyan dolgokat, amikről nincsenek mélyreható ismereteink – legföljebb bulvár szinten találkoztunk velük -, így azokat az embereket is csípőből elutasítjuk, akik ezekkel a dolgokkal közeli kapcsolatban állnak.

Pedig… tudat alatt mindenki kíváncsi – hisz a benne élő gyermek kíváncsi. Tudat alatt mindenki érzi, hogy van valami, ami nem fogható meg kézzel, ami nem mérhető a fizikai sík műszereivel – ám mégis létezik, befolyásolja életünket, mindennapjainkat.

Nos, amikor ilyesmivel találkozunk, akkor a bennünk élő gyermeki szerepszemélyiség sír, hisztizik – akár az elutasító, akár az elfogadó táborhoz tartozik.

Nekem van véleményem, célom, tervem a jövőre – ám ez nem jelenti azt, hogy nem hallgatom meg más véleményét, nem vagyok kész az építő jellegű párbeszédre, nem vagyok hajlandó a kompromisszumra, vagy a nézetek közelítésére. Két lábbal a földön járok – hisz a tanultakat azonnal átvittem és átviszem a gyakorlatba. Ettől függetlenül nem utasítok el semmit, amiről nincsenek mélyreható ismereteim – legfeljebb kicsit vitatkozom – mindaddig, amíg meg nem győztek, vagy én meg nem győztem a vitapartnert – hihi!

Bennem is sokszor sír az a pici leányka. Olyankor „elmegyek” és találkozom vele, hogy megszeretgessem, megsimogassam, megpuszilgassam, és legfőképp azért, hogy megmutassam neki, hogy van tovább - hisz itt vagyok, immáron 55 évesen – bizakodással tekintve a jövőbe, nem feledve a hibákat és tanulva (legalábbis remélem) a hibáimból, melyeket ugyanúgy, ugyanolyan mértékben már nem fogok elkövetni.

 

A belső gyermek

 

 

 

Már évek óta "űztem" a stresszoldást, mire a tapasztalatok nyomán rájöttem arra, hogy tulajdonképpen mit is csinálok: felnőtt emberek belső gyermekével foglalkozom. A legtöbb jelenbeli stresszünk, elakadásunk, indulatunk nem elsősorban a jelenlegi felnőtté, hanem azé a kisgyermeké, aki egykor nem értette és így nem tudta feldolgozni azt, ami vele, körülötte történt. Reagált akkor és ott valahogyan (ösztönösen sértődötten, durcásan, követelőzően, félelemmel, indulatosan) és aztán felnőttként hasonló helyzetekben ugyanezt ismétli, hiszen ezt tanulta meg, ezt ismeri. Nem kapott meg valamit ott és akkor - valósan vagy az ő megélése szerint -, ami hiányzik és aminek a hiányában nem tud abból az életkorból elszakadni egy-egy hasonló impulzus esetén. Akkor is így viselkedik az ember, ha egyáltalán nem emlékszik a gyermekkori sértettségére, de az agysejtjeiben elraktározódott az élmény, és ha nem dolgozta fel annak idején, csak arra vár, hogy egy új történet felélessze azt a hasonló érzést, amitől újra tehetetlenné válik. Nagyon tetszik ez a megfogalmazás:

 

"Nem is vagyunk tudatában annak, hogy a legkorábbi érzelmi tapasztalatainkkal találkozunk felnőttkorban is, csak mindig más-más köntösben. Ezeket a korai élményeket úgy ismételjük meg, hogy azoknak megfelelő embereket és helyzeteket vonzunk az életünkbe. Ha a belső gyermek sérült, ugyanúgy reagál, mint ahogy gyermekként tette. Az erő, a tehetetlenség, az igazolás vagy az elutasítás ugyanolyan érzésével. A múltban él, a jelent, pedig a hiány, a visszautasítás és a sértettség szűrőjén keresztül látja. Gyógyulásunk feltétele, hogy szeretettel viszonyuljunk a sérült belső gyermekünkhöz. Neki ugyanis még mindig szüksége van arra, hogy átélje az odafigyelést, elismerést és szeretetet. Ha sikerül megismernünk őt, és megértenünk a múltat, véget vethetsz az ismétlődő mintáknak, és végre lelkileg is felnőtté válhatunk."

(www.noiportal.hu)

 

Nos, igen. Ha gyermekkorunkban nem kaptuk meg azt a törődést és szeretetet, amire vágytunk, akkor a sebzett gyerekből sebzett felnőtt válik. Felnőve sajnos már nem várhatjuk el a gyermekkori apánktól, hogy fogadja el, hogy fiú helyett lánynak születtünk, hogy fogadjon el úgy, ahogyan vagyunk, nem várhatjuk el anyutól, hogy éreztesse végre, hogy szeret... Nem forgathatjuk vissza az idő kerekét. Ami történt, megtörtént.

Lehet ezek után a meglevő kapcsolatainkra rávetíteni ezt és azokban követelőzni - csak sajnos nem éri meg. Sokat veszíthetünk, újra meg újra.

 

A gyógyulásunk feltétele mint mindig, mi magunk vagyunk. Egy felnőtt embernek megvan a lehetősége, hogy az önmagában élő belső gyermeket szeresse, dédelgesse és elfogadja olyannak, amilyen. (Ha mi ezt nem tesszük meg magunkkal, vajon miért is várjuk el mástól, hogy megtegye?) Oldás közben igen gyakran - szinte mindig - előfordul, hogy egy gyermekkori élmény a jelenlegi probléma fő okozója, egy akkor megélt hiányérzet. Ilyenkor gyakran egyetlen lehetőség kínálkozik: meditációban a gyógyulni vágyó maga adja meg azt a szeretet a belső gyermekének és ezáltal a felnőttkori önmagának is, amire csak szüksége van. Általában katartikus, felszabadító első lépés ez a gyógyulás felé.

 

Olyasvalami ez, amit mindenkinek tudatosan, naponta gyakorolnia kell(ene): hálát adni az Életért, amit kaptunk, azért, ami körülvesz bennünket - ha jó, azért, ha rossz, azért, mert ezek szerint éppen tanulhatunk - és megbocsátani magunknak mindazért, ami voltunk és vagyunk és bizony azért is, ami nem vagyunk, máig nem lettünk. És nagy szeretettel átölelni azt a vacogó gyermeket újra és újra és megadni neki végre mindent, amire csak szüksége van.

 

Forrás:http://harmonia.qwqw.hu/?modul=oldal&tartalom=1168842