Ikerlelkek

 

Ikerlelkek Szellemi párbeszéde

E– Mindez nagyon okosan hangzik, szép is az eszme, de ilyen fennkölt lélekkel nem lehet élni a mindennapokat. Legfeljebb akkor, ha újra kolostorba akarnál vonulni.
D – Sajnos, már nem lehet. Már nem bújhatok a kolostor falai közé, itt kell élnem, a mindennapi világban.
E– Ne sajnáld, hisz itt vár rád az igazi élet, csak észre kell venned! Sokkal szebb ez az élet, mint amit eddig meg akartál látni belőle!
D – Néha vágyom rá, hogy úgy éljek, ahogy mondod, de aztán azt érzem, hogy kevés hozzá az erőm.
E– Ne mondd már, hogy gyenge vagy élni! Te, akiben ennyi a szenvedély?
D – Nem tudom, hol ez a szenvedély bennem. Amikor kissé mozgalmasabbá válik az életem, amikor úgy tűnik, hogy beindul, mindig megijedek, és el is fogy az erőm, le kell lassítanom. Túl könnyen kimerülök.
E– Én ezt másként látom. Egyszerűen csak lefékezed magad. Behúzod a kéziféket, éppen az ijedségeddel, és aztán a tudatod hiába nyomja a gázpedált teljes erővel, persze, hogy nem halad az autód. Sőt elkezd füstölni, el is romolhat. Ettől aztán megállapítod, hogy veszélyes és ártalmas a nagy sebesség, és folytatod a kényelmes haladást.
Nekem úgy tűnik, hogy ülsz a jó kis autódban, és nagy erőfeszítéssel, lábbal hajtod magad előre. Amikor időnként kellő elszántsággal végre a gázra lépsz, akkor meg berántod a kéziféket is, és ha ettől lefullad a motor, újra tolod magadat tovább. Mi lenne, ha változtatnál a módszereden?
D – Félek a kudarctól.
E– Az is kudarc lesz, ha nem jutsz el oda, ahova szeretnél. Például ezzel a lassú haladási ütemmel mi sem fogunk találkozni!
D – Hát ez az! Azt hiszem, ettől a lehetőségtől kevésbé félek, inkább ezt szeretném. Mert mi lesz, ha sikerül találkoznunk, és mégsem működik a kapcsolat, nem jön létre a csoda? Most olyan jól elbeszélgetünk szellemi szinten, de vajon emberként megértjük-e egymást? Például tudsz te magyarul?
E– Most hülyéskedsz?
D – Nem, én komolyan félek többek között attól is, hogy a valóságban más nyelven beszélünk, hogy nem értjük majd egymás gondolatait.
E– De hát éppen arról szól két ember kapcsolata, hogy az emberi testen keresztül jussanak közel egymás lelkéhez. Hogy értsék meg egymást, ismerjék meg egymást itt a földi közegben. Ez feladat, lecke, tanulnivaló. Ezt nem lehetett gyakorolni azon a szellemi síkon, ahonnan jöttünk, hiszen ott azonnal éreztem mindazt, ami benned volt, érzést, gondolatot. Láttalak a teljes valódban, nem volt titok, te is pontosan tudtad, ki vagyok, milyen vagyok. Ez nagyszerű volt, de nem volt benne semmi nehézség. Ettől érdekes ez az anyagi világ: álarcosbál, bújócska, itt próbatétel megtalálni az igazi társat, és nem bedőlni a jelmeznek.
D – Nem akarok bújócskázni.
E– Dehogynem. Te meg akarsz találni engem, csak félsz a tévedéstől. Én is kereslek már régóta, de olyan jól elbújtál, hogy egész eddig nem láttalak. Most már legalább abban biztos lehetek, hogy itt vagy valahol a Földön, tehát érdemes folytatnom a keresést.
D – Az is olyan ijesztő, hogy a többmilliárd emberből egyetlen egyet kell megtalálnom. Hiszen ahogy az én fejlődésemen is sok múlik, te is bármikor meggondolhatod magad, vagy elhibázhatod az utat, és akkor én hiába erőlködtem, nem találhatok rád. Én odaérek a találkozási pontra, de te elveszhetsz útközben. Nagy a kockázat.
E– Semmi sem biztos, igazad van, de legalább a saját részedet csináld jól. Az egész kapcsolat pedig kissé bonyolultabb annál, ahogy gondolod, de nem tudom, akarod-e hallani a valóságot.
D – Mondjuk, hogy akarom. Ha nem tetszik, legfeljebb nem hiszem majd el.
E– Na, jó hozzáállás. Szóval nekünk tényleg találkoznunk kellene ebben az életben. Ez a feladat. Aztán még boldognak is kellene lennünk együtt: ez a második feladat. Harmadik lépésként pedig össze kellene hoznunk még legalább egy gyereket, persze, ha ez belefér majd a biológiai lehetőségekbe. Ezért lenne jó minél hamarabb testi szinten is találkoznunk, nemcsak szép távoli beszélgetésekben.
Csakhogy mindannyian szabadok vagyunk, egyéni döntésekkel, ledolgozandó félelmekkel, személyes életúttal. Mindannyiunknak oda kell érnünk a találkozási pontra, ráadásul egyidőben. Ez elég bizonytalan, és ha az egyik lemarad, boldogtalanná teheti azt, aki pedig mindent jól csinált. Ez így nem lenne igazságos.
Ezért a valóságban nem vagyunk egyetlenek, se te, se én. Pontosabban mi egyediek vagyunk, de nem csak egyetlen másik társsal lehetünk boldogok. Ám a találkozási pontnál csak egyetlen ember lehet ott.
D – Akkor most téged keresselek, vagy jó lesz akárki más is? De én érted jöttem le!
E– Bizony, én pedig csak rád vártam. A helyzet olyan, mint egy film. Egyszerre csak egy főszereplő lehet, csak egy szerelmespárról szólhat a film. De ha velük valami történik, ha nem vállalja a színész a szerepet, akkor más is ugyanolyan jól eljátszhatja.
D – Ennyire pótolható vagy?
E– Nem vagyok pótolható! Ha én játszom a királyfit, akkor te, kedves királykisasszony nem választhatsz mást. De ha én elakadok útközben, vagy kiszállok a játékból, akkor – de csak akkor! – beléphet a helyemre valaki más.
D – És akkor én elégedjek meg a pót-királyfival?
E– Nem, akkor ő lesz az igazi, az egyetlen királyfi az életed filmjében.
D – Ez akkor is becsapás. Veled beszélgetek, veled vannak közös emlékeink, hogyan rendezzem a múltat valaki mással?
E– Értsd meg, az leszek én! Próbáld úgy elképzelni, mintha az utódoknak kellene találkozniuk. Te sem vagy már az, aki egykor itt élt, az én testem is egész más. Olyan, mintha a saját unokáink lennénk. Ma itt a földön nagyon sokan élnek azzal a genetikai emlékkel, ami egykor bennünk volt. Mindkettőnknek sok gyermeke született a múltban, akiknek a génjeiben ott öröklődik minden emlékünk.
Gondolj bele, mekkorát nőtt az emberiség száma. Bizony, sok régi szerelmespár lett mára belőlünk. És az utódainknak találkozniuk kell. Mindegyikőjük úgy érzi, egyetlen embert keres, azt a régi társat, akivel elintéznivalója van. De ez az egyetlen nagyon sok ember lehet. Olyan ez, mint a versenyfutás, sokan indulnak, de csak egy győzhet.
Ugyanezt játssza el már az élet keletkezésekor mindenki: ott lohol a milliónyi hímivarsejt, ugyanazt a férfit képviselve. Bármelyik is győz, az a férfi lesz a gyerek apja, és mégis milliónyi variációként kelhet új életre. De csak egyetlen ember lesz belőle.
Nekem te egyetlen vagy, pótolhatatlan, ugyanúgy, ahogy te sem lehetsz boldog mással, csak velem. Ott, a találkozási pontnál csak egyetlen szerelmespár jelenhet meg.
D – És mi lesz a többiekkel?
E– Mindenki találkozhat a szerelmével, ha akar, és mindenki szabad döntéssel választhatja a boldogtalanságot is. De egy párnak mindenképp találkoznia kell. Bele van írva a szerep a Föld forgatókönyvébe.
D – Ugye, hogy a világ sorsa múlhat rajtunk! Nem csoda, ha bénít a felelősség!
E– Az utódaink közül egy párnak muszáj találkoznia. Az egyensúly, a rend miatt. Ebben a korszakban muszáj kijavítani a régi hibákat, békét kell teremteni a régi gyűlölet helyett. A Föld csak kiegyensúlyozott állapotban fejlődhet tovább. Mi billentettük ki az egyensúlyából ezt a világot, nekünk kell rendbe rakni, hogy a gyerekeink tovább fejleszthessék.
A régi teremtők szétszakadt párjainak újra egyesülniük kell. De már jóval többen vagyunk. Te onnan fentről még a régi mintát látod, én idelent tapasztalom azt, mennyire megsokszorozódtunk. A feladat megoldásához egyetlen pár találkozása is elég. Egyetlen utód is visszaviheti az összes tudást, egy boldog házasság feloldhatja a régi fájdalmakat. Egy is elég, de sok is lehet. Akik találkoznak, azok boldogok lesznek.
Akarsz velem boldog lenni? Vagy hagyod, hogy a többiek oldják meg a feladatot? A végeredmény szempontjából mindegy. Neked egyáltalán nem az. Ez a te életed. Ez a te boldogságod.
D – Még mindig nem értem, hogy akkor most egyedi vagyok-e, vagy egy sokszorosított másolat csupán.
E– Jellemző, hogy amikor a boldogságodról kellene dönteni, te már megint az elméleti kérdésekhez menekülsz.
D – De amikor nem értem!
E– Hát akkor ne értsd. Egyszerűsítsük a kérdést. Én boldog akarok lenni. A gyerekünk meg akar születni. Szabadok vagyunk. Én hamarosan találkozni fogok életem párjával, és közös utódot fogunk erre a világra hozni. Akarsz a feleségem és a gyermekem anyja lenni, vagy nem?
D –… És ha nem sikerül?
E– Mi?
D – A boldogság. Ha hiába találkozunk.
E– Semmi sem történik hiába. Legalább megpróbáltuk. És ha nekünk nem is sikerül, még a kudarc is tanulság lehet a többieknek.
D – Félek igent mondani. Ez egy elképzelt beszélgetés csupán. Mi van, ha a fantáziám játéka mindez?
E– Hát legalább a képzeletedben mondj már nekem igent!
D – De mi van, ha mégse jelensz meg? Ha nem lesz happy end a vége?
E– Most mondtad, hogy mindez a képzeleted játéka. Hát képzelj jó véget a történetnek!
D – De azt szeretném, hogy valóság legyen.
E– Na, ez már nekem bonyolult. Ha ez a női lélek, akkor lesz még mit tanulnom. Józan férfi ésszel nézve a helyzetet, az a logikus, ha most igent mondasz nekem. Aztán, ha ez tényleg hat a valóságra, akkor az anyagi síkon is találkozhatunk végre. Ha meg csak álmodozás az egész, akkor legalább szépet álmodtál. Mi itt a probléma?
D – Attól félek, mi van, ha tényleg hat.
E– De hát azért kezdted ezt az egész beszélgetést, mert hiszed, hogy tényleg velem beszélsz!
Te szólítottál meg, te akartál találkozni velem. Te ébresztettél fel! Már nem fordulhatsz vissza!
D – Azt tudom, hogy nem fordulhatok vissza. De lépni is félek.
E– Akkor patthelyzet. Na most döntsd el, hogy ott maradsz, ahol elakadtál, bezáródsz magadba, mint Csipkerózsika a tornyába, vagy akarsz élni itt, velem.
D – Nem akarsz bejönni a Csipkerózsika-toronyba hozzám, kedves királyfi?
E– Nem! Ez egy szabad világ, ma már nem illik rátörni az ajtót alvó királykisasszonyokra, még feljelentenének miatta. Egyenjogúság van. Lépj ki a fényre, gyere le a földi világba, és ott szívesen találkozom veled. Idekint várlak – most még.
D –… Szeretsz?
E–… Mindig szerettelek. Tudom, hogy ez nehezen hihető, de amikor az emberi hatalomvágy elvette az eszemet, amikor bűnt követtem el veled szemben, legbelül akkor is szerettelek. És mindig bíztam benned, bíztam abban, hogy ez a szerelem mindennél erősebb, hogy visszahív téged hozzám. Ez a remény tartott életben, a szerelmünk emléke őrizte meg a lelkemet, a valódi énemet. Miattad vezekeltem, téged akartalak visszaszerezni, téged hívtalak, amikor a szenvedés le akart gyűrni. Téged szeretlek, mióta élek.
Légy a feleségem, kérlek.
D – Szeretlek. A feleséged akarok lenni. Most és mindörökké.

 

Én
futok
feléd.
Te
sietsz felém.
A csúcson majd találkozunk.
Mert felszállni már
MI
csak együtt
tudunk.

Közeledünk


D – Nem ígérem, hogy könnyű lesz. Félek tőled, és vágyom rád. Szükségem van rád, mert te emlékeztetsz mindarra, ami voltam. És gyűlöllek, mert emlékeztetsz mindarra, aki voltam. Veled voltam boldog, és miattad voltam boldogtalan.
Néha úgy érzem, hatalmas sebességgel száguldunk egymás felé, mint két galaxis a végtelen Univerzumban, amely egymás vonzásába kerülve végre célt talált a létének, és ez a cél az egyesülés, az összeolvadás. Máskor meg magányos kis porszemnek látom magam, amint a Semmi közepén tünékeny légvárakat építgetve álomképekkel színezem azt a pillanatnyi létet, ami nekem jutott, s amelynek se célja, se értelme nincs.
E– Elég monumentális képek. Talán jobb lenne földközelbe hozni a gondolataidat.
D – Miért, te hogyan éled meg ezt a helyzetet?
E– Azt hiszem, hasonló módon, csak én racionálisan közelítem meg közös problémáinkat.
D – Na, ez úgy hangzott, mintha egy üzleti tárgyalás lenne.
E– Minden emberi esemény hasonló. Mindent lehet tisztességesen és tisztességtelenül is csinálni. Két ember kapcsolata is lehet egy olyan jó szövetség, mint egy üzleti kapcsolat.
D – Én a szerelmünkről beszélek!
E– Én meg a kapcsolatunkról.
D – És ez nem ugyanaz?
E– Ugyan már! Gondolj bele, lehet két ember szerelmes egymásba úgy, hogy nincs köztük semmilyen működő kapcsolat, attól még az érzelem valóságos, sőt kölcsönös is lehet. Csak valami miatt nem sikerül realizálni. Talán pont amiatt, mert a köztük levő kötés csak az érzelmek szintjén működik, csupán álmodni képesek együtt, és bár ez az álom gyönyörű, de nem tudnak a valóságban együtt élni, a földi hullámhosszaik nincsenek egymásra hangolva.
D – Most megijesztettél. Lehet, hogy a mi szerelmünk is ilyen?
E– Jelenleg ebben a stádiumban van. Sőt, mi még csak nem is ismerjük egymást a jelenlegi földi öltözetünkben, és hiába beszélgetünk szellemi szinten, nincs semmi biztosíték arra, hogy emberként is szóba tudunk állni egymással. Ehhez először találkoznunk kell, meg kell szólalnunk, és majd akkor kiderül, tényleg közös nyelvet beszélünk-e.
D – Akkor ez most pont olyan, mint az internetes szerelem.
E– Aha, azzal a különbséggel, hogy itt még csak te nyomogatod a billentyűket, és én csak a fejedben levő monitorra küldhetem a válaszokat. Az egész még túlzottan virtuális, még csak te magad vagy a valóság.
D – És te?
E– Én ücsörgök a saját világomban, valami hasonló párbeszédbe keveredve önmagammal. Csak én ezt józanabbul teszem. Még nem álmodom rólad. Magamat keresem belül. Mondtam, nemrég döbbentem rá, hogy önmagamat jobban szeretem még, mint téged. De a lelkem mélyén mégis te vagy, mert csak azért tudom szeretni magamat, mert egyszer már megtanítottál erre. Ott belül, a mélyben kell rád találnom először, hogy aztán megláthassalak a valóságban is. Én is féltem befelé nézni, mint te, de én a szeretettől féltem. Eddig úgy gondoltam, a szeretet félelmetes, mert birtokol, kisajátít, gúzsba köt, elveszi a saját életemet, mássá akar tenni. De rájöttem már, hogy rosszul gondolom. Megtaláltam a tőled kapott érzést, amely megbocsátó, elfogadó, felszabadító. A te szereteted az, amelyik teljessé tesz, mert úgy szerettél, ahogy voltam, olyannak fogadtál el, amilyen voltam. Akkor, ott valamikor a kezdetek kezdetén. A legelső találkozásunkkor. Emlékszel?
D – Emlékszem. Nem érdekelt, hogy ki vagy kívül, mert megéreztem benned azt, aki belül azonos velem. Pedig más néphez tartoztál, máshogy néztél ki, mint én, más módon éltél. Szembeszálltam miattad, a szerelmünk miatt a népem hagyományaival, elhagytam a családomat, a biztos helyemet a bizonytalanért.
Az én népem önmagára figyelt, befelé fordulva a tökéletességet akarta elérni. Az életünk a múltra épült, az ősök tiszteletére, a hagyományra, és mindenki ebből az ősi tudásból merítve igyekezett fejleszteni önmagát, hogy az egymást követő nemzedékek egyre közelebb kerülhessenek a tökéletesség állapotához. Alig figyeltünk arra, mi történik a körülöttünk levő világokban. Én is csak egy pillanatra néztem fel, mert vonzott az ismeretlen, és akkor megláttalak téged. Attól kezdve már börtönné vált a korábbi biztonság, és vágyni kezdtem oda, ahol te vagy. A népem alaptörvényeit léptem át, amikor úgy döntöttem, hogy téged választalak.
Tudtam, hogy nem vagy tökéletes, és nem azt az utat járod, amit én addig egyedüli jónak ismertem. Mégis erősebb volt a hozzád fűződő érzés minden másnál. Téged választottalak, és a te népedet, akik kalandot keresve a világban mindig új kihívásokat éltek meg. Elfogadtam, hogy ez az út is vezethet a tökéletesség felé. Megtanultam melletted a Teremtés csodáját, és élveztem ezt az új életet. Egészen addig, amíg már nekem túl kockázatossá vált. És akkor jött az a kínokkal teli kettészakadás.
De most már arra a régi társra emlékszem, akit ott a legelején választottam.
És újra érzem azt a régi szeretetet. Mert nem az számít, hogy mit tettél, mit mondtál, az fontos csak, hogy ki vagy igazán. Téged szeretlek, nem a múltadat, és nem a szerepeket, amiket játszol.
E– Köszönöm. De tudnod kell, hogy amikor majd tényleg találkozunk, akkor ott lesz velem, bennem minden: a múltam, a szerepeim, minden hibám, minden tulajdonságom. Ezért félünk mindketten a valódi találkozástól, mert akkor kiderül, meg tudjuk-e tenni mindazt, amiről szellemi szinten olyan szépeket mondunk. Akkor szembesülünk azzal, hogy emberként is tudunk-e felnőttként viselkedni, vagy az anyagi sík problémái erősebbek lesznek-e a nagynak és erősnek képzelt szellemünknél.
Kiderül, hogy Aaron és Diana találkozik-e újra, felébredve a régi erejükkel, vagy csupán Jancsi és Juliska futott össze a nagy sötét erdőben, hogy egymást vezessék be a mézeskalácsház csapdájába.
És ez azért igazán nagy vizsgakérdés, mert bennünk a két külön világunk is újra találkozik. Két, ellentétes útról dől el, lehetséges-e egységbe forrasztani, és ezzel valami újat létrehozni.
A te néped befelé fordulva akarja elérni a tökéletességet. Azt hiszi, ha már minden külső maszkot le tud tenni, ott állhat a Teljességben. De lehet, hogy csak elmenekül a külső problémák elől.
Az én népem úgy véli, ha végre sikerülne megteremteni egy tökéletes világot kívül, akkor abban mindenki megtalálhatná a tökéletes boldogságot. És közben valószínűleg a saját belső gondjaink elől menekülünk a szenvedélyes tenni vágyásunkkal.
És azzal, hogy mi találkoztunk, összetartoztunk, mindkettőnk népe gazdagodott egy másfajta látásmóddal. Te megtanultál hatni a külvilágra, megtanultad használni az erődet, én pedig rájöttem, hogy ha nem ismerem önmagamat, akkor nem leszek képes a teremtett világaimon sem uralkodni.
A világnak már jót tett a kettőnk szerelme. Kérdés, hogy nekünk mi lesz a végeredmény?

D – Én leginkább az emberi nehézségektől félek. Hogy még éretlenül, gyerekként nézünk majd egymásra, és az álmainkat látjuk, majd pedig az illúziónk teljesülését várjuk el a másiktól. Mindketten ismerjük a másik igazi lényét. Az a kérdés, elég érettek leszünk-e ahhoz, hogy ebben a fizikai, földi világban ne akarjuk ezt a szellemi oldalt emberként is megkövetelni egymástól.
E– Majd akkor tudjuk ezt jól csinálni, ha önmagunktól se várunk tökéletességet. Az pedig akkor következik be, ha már megtettünk mindent, ami telt tőlünk, elfogadtuk és kitöltöttük ezeket az emberi kereteket, amiben élünk.
D – Ezt én is így gondolom. Az ember a tökéletességvággyal valami hiányt leplez önmagában. Eltakar egy olyan területet, ahol lenne még mit tennie, és pótcselekvésként kényszeres tökéletességre törekszik ott, ahol biztos, hogy nem lehet tökéletes. Így sikerül a számvetést elodáznia: még nem lehet leltározni, még nem készült el. Közben egyre nő a hiány ott, ahol valóban dolga lenne, mert azzal a területtel végképp nem ér rá foglalkozni.
Jó esetben eljön egy szünet az életében, egy külső vagy belső kapu, ami előtt megtorpanva végre elgondolkozhat azon, merre kell továbbmennie: a mókuskereket hajtja-e tovább, vagy előkeresi az elrejtett kulcsot, és belép a kapun át oda, ahol valóban dolga van.
Ember nem lehet tökéletes. De minden ember lehet teljes. Nincs tökéletes boldogság, nem lehet megállítani a pillanatot. De az önmaga teljességét élő ember minden pillanatban megtalálhatja a boldogságot.
E– Szép volt, taps, meghajlás. Aztán a kedves szerző lejöhetne már a színpadról a valós életbe.
D – Én most is a valóságról beszélek!
E– Persze, persze. Ez egy nagyon szép és elvont valóság. Vajon mi helyett filozofálgatsz? Mit nem mondtál még el nekem?
D – Honnan tudod, hogy kerülgetek valamit?
E– Ismerem a saját trükkjeimet. Én is olyankor szoktam nagyszerű elméleti fejtegetésekbe bonyolódni, amikor épp nem akarok szembesülni egyes halandó emberi tulajdonságaimmal. Én már elmondtam, hogy látszólag önmagam szeretete, valójában a szeretettől való félelem tart vissza a találkozástól. És te hogy állsz ezzel a kérdéssel?
D – Jól van, talált, süllyedt. Erről nem akartam beszélni. Azt szerettem volna, hogy olyannak láss, akinek ez már nem gond, aki már nyitott szívvel vár rád. Aki már készen áll.
E– Elfelejted, hogy ugyanannak az útnak a két felét járjuk. Tudod, a tükör. A közös kaputól mindketten egyforma távolságra vagyunk. Ha nekem van még problémám, pontosabban, ha te még látod bennem a problémát, akkor annak a tükörképe ott van benned is.
D – Igen, itt van. Én a szerelembe vagyok szerelmes. A saját álmaimba, amelyek mindig szebbek, mint a valóság.
E– Még soha sem ért kellemes csalódás, amikor végre megvalósult valami, ami addig csak a képzeletedben élt?
D – Sajnos túl jó a fantáziám. Én mindig képes vagyok tökéletesebbet képzelni, mint ami létrejöhet.
E– Azért, mert még mindig fentről nézed ezt a világot. Nem a valóságból indul ki a fantáziád, hanem egy idealizált képből. Eleve túl magasról indítasz, aztán még fel is szárnyalsz. Hát így tényleg nem csoda, ha csalódásként éled meg a valóságot.
D – Ezért választottam ketté a tudatomat. Van egy józan, gyakorlatias, földközeli életem, meg egy másik, amit az álmaimból építettem fel.
E– Össze kellene hozni a kettőt.
D – Ehhez kellenél te. Te vagy az, aki képes vagy bennem összekapcsolni a valóságot az álmaimmal.
E– De ahhoz, hogy ez megtörténjen, előbb neked is teljessé kell válnod. Teljes emberré. Teljesen nő legyél, ne egy semleges ember, meg egy álmodozó Csipkerózsika külön-külön.
D – Miért kell nővé válnom, miért ne lehetnék teljes a nemiség megélése nélkül?
E– Ez nem túl okos kérdés. Ilyet csak egy gyerek, a benned élő riadt gyerek kérdezhet, aki fél beszállni az élet küzdelmeibe, fél felnőtté válni.
D – Jó, akkor a gyerek kérdezi. Attól még válaszolhatsz rá.
E– Te is tudod a választ. Én férfi vagyok, te nő, éppen azért, hogy egymás kiegészítő felei lehessünk ezen a téren. Mindkettőnknek teljes emberré kell válnia: emberi tulajdonságot mindenki csak önmaga szerezhet, nem zsákmányolhatja ki senki sem a másikat.
Nem jó kapcsolat az, ahol az egyik félnek van valamije, ami létfontosságú a társának, és csak azért vannak együtt, mert így maradhatnak életben. Ez kényszer. Ahol a szükség köt össze két embert, ott nincs helye a szeretetnek. Látszólag összeforrtak, de valójában csak meg akarják szerezni azt, ami kell nekik. Ez egymás kihasználása, ahol egyik fél se lehet boldog, és egyikőjük sem érzi magát biztonságban. Akinek van valamije, az retteg, hogy mikor szerzi meg mégis azt a másik, akiben a hiány van, az pedig halálfélelemmel kapaszkodik a társába.
Én nem ilyen kapcsolatra vágyom. Volt már az életemben, és tudom, milyen sérüléssel jár, amikor mégis szét kell szakítani egy ilyen kötést, mert egyre fojtogatóbbá válik. Mindkét félben nagy nyílt seb marad utána, ami sokáig fáj. Az enyém is lassan hegedt be.
D – Tehát nővé kell válnom, mert ez egy olyan adottság, amire neked nincs szükséged ahhoz, hogy teljes emberé válj, de ez az a kiegészítés, amivel boldogabb lehetsz.
E– Igen, de csak akkor, amikor már teljes és boldog vagyok egyedül. Amikor én már nem adhatok többet önmagamnak, akkor jössz te, és így együtt még teljesebbé válhatunk.
D – Azt hittem, a teljességnek nincsenek fokozatai. Valami vagy teljes, vagy nem.
E– Van olyan helyzet, amikor maga az ember egyedül már nem lehet teljesebb. De egy másik emberrel igen. És ez igaz a barátságokra, de bármilyen más emberi kapcsolatra is. Épp ezért élünk közösségben.
Egy remete vagy jógi eljuthat az emberi tökéletesség egy elvont szintjére, megvilágosodhat, de még mindig tud fejlődni, ha újra belép az emberek közé. Nem beszélve azokról a remetékről, akik pont menekülésként választják a magány mókuskerekét, nehogy szembesülniük kelljen a személyiségük gyengeségeivel az emberek között. Inkább kidobják a tükröt, és azt képzelik, hogy máris tökéletesek. Aztán vissza is térhetnek az emberek közé, mint önjelölt bölcsek, akik már ráfestették az újra előkotort tükörre saját idealizált képmásukat, és felháborodnak, ha valaki a valóságra akarná figyelmezetni őket.
Kicsit elkanyarodtam megint, de nem ismerős a módszer?
D – Jól van na, hisz épp mostanában bontogatom a remetebarlang falait.
E– Épp ezért mondtam. Ehhez kell a tükröt is lemosnod. Te oda egy elvont, tökéletes ember képét festetted, aki felülemelkedett a nemiség részletein, semleges, mint egy szerzetes vagy apáca.
D – Na, emlegesd csak! A mi múltunkban bizony egyik se volt semleges!
E– Ezért nem érdemes újra beöltöznöd a régi fekete-fehér ruhába. Most legyél nő. Most nő lehetsz. Az más kérdés, hogy akarsz-e.
D – Az a gond, amit korábban mondtál. Az, hogy ez harc is, a nemek harca. Semleges, kívülálló személyként egész jól el lehetett nézegetni. De ha vállalom a szerepet, akkor egyrészt a többi nő szemében vetélytárs leszek, másrészt a férfivel szemben ellenfél, és egy csatában sebeket is lehet szerezni.
E– De hát ez csak játék! És ez a legjobb játék ebben az életben, emlékezz, ezért tetszett olyan nagyon! Emlékezz rá, milyen jó szerelmesnek lenni a másikba, aki olyan, mint te, és mégis más! És a férfinak te nem ellenfél vagy, hanem meghódítandó társ. Ezek a szavak csak a játékhoz tartoznak.
Ez nem harc, csak akkor, ha rosszul játsszuk. Akkor tényleg akár bele is lehet halni. De hát éppen azért beszélgetünk mi itt annyit, hogy minimálisra csökkentsük a kockázatot.
Elismerem, a múltunk tényleg nem bíztató ilyen szempontból, sikerült begyűjtenünk egy kemény tapasztalatot arról, hogy a szexualitás halált okozhat. De hát, ha éppen szorongani akar ettől valaki, ahhoz itt van ma az AIDS, attól is lehet félni. Mégis vannak emberek, akik halált megvető bátorsággal mernek szeretni, szerelmeskedni, és még utódokat is a világra hozni. Mit gondolsz, nem menne ez nekünk is?
D – Már megint bolondozol. Tudod, hogy igent mondtam már neked, és igyekszem is tartani a szavam. Épp az igyekezetem eredménye ez a párbeszéd.
E– Szerintem pont olyanok vagyunk, mint két szomszédos állam, amelyek úgy döntöttek, hogy sutba vágva a múlt háborús fájdalmait, túllépve a régi viszályokon, végre szövetséget kötnek, és lebontják a köztük épült falakat. Nagyon félénkek és nagyon bizalmatlanok, többször újratárgyalnak minden apró részletet a diplomaták útján, amíg aztán eljön a szerződés aláírásának az ideje. Ekkor végre személyesen is találkozik a két államfő, hogy aztán egyesült erővel elkezdjék a falbontást.
Lassan mi is összehozhatnánk már egy személyes találkozót.
D – Majd ha már minden kis részlet a helyére került.
E– Hát jó, akkor folytassuk a munkát.

Itt az idő


E– Eljött az idő. Ne félj, kérlek. Én is féltem, de már elmúlt.
Amióta felébresztettél, nagyon sok minden eszembe jutott. Már emlékszem a legelső időkre. Arra, amikor még egyek voltunk. Mert akkor, az idők kezdetén egyek voltunk.
De szétváltunk, hogy külön-külön gyűjtsünk tapasztalatokat. Azért születtünk más-más világokba, hogy amikor a bennünk levő lelki kapocs összehúz minket, ezzel együtt összekapcsoljunk különböző népeket, különböző világokat. A megélt tapasztalataink mások, de legbelül mi ugyanazok vagyunk. Én te vagyok, te pedig én. Azonosak vagyunk. Ezért félünk egymástól, félünk önmagunkkal találkozni.
De itt az idő. Nem lehet csak készülni az életre, nem elég tervezgetni a találkozást. Az élet nem az álmok világában zajlik. A tapasztalatokat meg kell élni, hogy azok valóságosak legyenek, ne csak álomképek.
Gyere, indulnunk kell az utolsó találkozóra. Ebben az életben először, de ha mindent jól csinálunk, akkor az időben utoljára kell találkoznunk. Mert utána már mindig együtt leszünk, egymásban. Soha többé nem szakadunk el egymástól.
Tudom, hogy félsz. Én is féltem. De erre a találkozásra várunk, erre a találkozásra vágyunk, amióta egykor, az idők kezdetén elszakadtunk egymástól. Akkor szétválasztottunk egy egységet, hogy külön-külön élve többek lehessünk. Most helyre kell állítanunk a Teljességet, hogy a szerzett tapasztalatokkal többé válhassunk.
Még sok feladat maradt, de azt már csak együtt tudjuk megélni és megoldani. Már nem beszélni, nem tervezgetni kell, hanem cselekedni.
Mindketten ott állunk a kapu előtt, a saját oldalunkon. Vedd elő a kulcsodat, – én is ezt teszem, – illeszd a zárba, és fordítsd el. Én is megteszem. Aztán nyissuk ki közösen a kaput.
Ott állunk a küszöbön egymással szemben. Lépjünk át a régi, szétszakított világainkból egy új világba, a Teljességbe.