Annyi mindent

Annyi mindent nem értettem,
S annyi mindent elvesztettem.
Hogy lehet,hogy rálelhettem,
Hogy lehet,hogy így kerestem..
Elengedtem,-s megszerettem.
Életemet rászenteltem.
Úgy szenvedtem,úgy vergődtem,
S fájdalmamban megszülettem.
Tudat mezejére léptem,
Ott fürödtem meg a Fényben.
S míg azt hittem félelmemben,
Életem nagy tévedésem,
Tévedésem,-létezésem,
Így fürödtem meg a Fényben.
Létjogomat elfojtottam,
Ember szívem megtapostam.
Megtaposták..?
Biztos hagytam..
Ráadásnak Istent kaptam.
Hogy lehet,hogy annyi mindent,
Hogy lehet,hogy mégis semmit..
Lehetséges,hogy a létem
azt hirdeti:hogy csak ennyit?!
Hogy csak ennyit ér az élet?
Dehát többet nem is kérek..
Ez a Minden,meg a Semmi,
Vég nélkül csak megszületni.?
Megújulni újra szépen,
Vágyra járni tisztességben.
Vágyra járni,-meghálálni,
A sorsommal eggyé válni.
Eggyé válni?
Meghálálni?
Hány bróbát kell még kiállni?
Hány utazás?
Mennyi élet?
Hányszor küzd velem a Végzet.
Elég volt,-már feladom.
Életemet átadom..
Fényből vagyok,
Nem küzdhetek,
Nem erről szól ez az élet.
Végzetemet vállalom,
S mostantól elfogadom.
Istenem,-hát újból ennyi?
Megtanulni,-csak szeretni?
Csak szeretni?
Hisz csak ennyi?
Miért nem lehet hát ezt tenni?
Hogy lehet,hogy minden ember,
Szeretni akar,de nem mer.
Beszél róla,zeng az óda,
Hosszú évezredek óta.
Tenni érte!
Tenni újra!
Vágyra járni,-földi útra.
Annyi mindent megkell tenni,
Nyitott szívvel sírni,s élni.
Hogy lehet,hogy feledtétek,
Hogy lehet,nem értettétek.
Folyton csak beszélünk róla,
"Száz a bánat,s egy a nóta".
Annyi mindent nem értettem,
S annyiszor csak belevesztem.
Most itt állok Szeretetben,
S úgy érzem,hogy megértettem.
Annyi mindent elvesztettem,
Így hát azt mondhatom:éltem!
Kezeimet összeteszem,
Imát duruzsol a szívem.
Annyi mindent megtehettem,
S ami vár rám,-meg is teszem.
Azt mondom:csak újból ennyi?
Tiszta szívvel,jónak lenni?
Mindannyian onnan jöttünk,
S annyi mindent elfeledtünk.
De annyi mindent megértettünk.
Itt az idő,hogy csak éljünk..