Az Ébredés..Kik is vagyunk mi?

"Aki kifelé tekint, álmodik, aki befelé, az ébred.” (C. G. Jung)

"...Az a világ, az a valóság, amit most az emberek a magukénak hisznek, véget ér, mert eljött egy magasabb dimenziójú valóság megélésének ideje – ami, félreértés ne essék, nem szellemi felemelkedést jelent, a kettő nem ugyanaz. Amikor egy kockát leképezel a síkra, és aztán ezt kivágod, és a térben valódi kockává alakítod, nem szellemi, hanem voltaképp csak egy szemléletbeli változást hozol létre, hiszen a kocka mintái ettől nem változnak, csak egymáshoz képest más helyzetbe kerülnek. A világod nem lesz attól „jobb”, hogy dimenziót vált annak valósága, csupáncsak a különböző színű és mintájú kockaoldalak másféle viszonyba kerülnek egymással: lesznek olyanok, amelyek átellenes oldalra fordulnak, és így többé már nem is tudnak egymásról, holott eddig egy egyenesen léteztek, míg mások meg épp egymás mellé kerülnek, jóllehet, eddig szinte nem is észlelték az így melléjük kerülő színt... 

...Nos, ennyi a valóságszint emelkedés, semmi több. A szellemi felemelkedés meg annak a folyamata, amikor te magad tudatosítod azt a szemléletmódot, ami már kívül helyez a kockán. Azonban ebben csak az részesülhet, aki megérti, miért mondom azt, hogy az „én”, s annak mindenféle formája csapda: nincs nagy „Én” és kis „én”, egyáltalán nincsen én, és csak ennek felfedezése, megélése vezethet el a fény örök birodalmaiba, ha most fogalmazhatok így.

Te nem vagy, mert te nem vagy se asztal, se váza, se lyuk, se fém, te magad vagy az a tudat, amelyik hasonlatos ahhoz a házhoz, amiben a papírkép és a tésztaszűrű is elhelyezkedik. Csakhogy ez a ház nem rendelkezik személyes éntudattal, mert tudata szétoszlik a magában foglalt elemek között. Nem feldarabolódik, inkább csak szétterjed: a stúdió egységes képe a sok kis monitoron keresztül mutatja meg önmagát a vezérlőhelyiségben. Csakhogy a Tudat maga a stúdió, aki önmagát a kamerák képében nézi, ám soha nem mondja azt, én a kettes kamera képe vagyok; sőt, azt sem mondja, a stúdió én vagyok. Egyszerűen nem mond semmit, csak megnyilvánul. Az énmentesség az első lépcsőfok ahhoz, hogy kilépj a rácsszerkezetből, amibe az idő és a tömegvonzás ragaszt, és fölé emelkedj a sík lapnak, hogy meglásd végre négyzet helyett a kockát. Az énmentesség azt jelenti, hogy nem mérsz már semmit magadhoz, mert nincs én, akihez mérhetnél. No de akkor ki a szemlélő, ki az, akiben most mindez megjelenik? Senki, egy olyan „vanás”, ami nem kötődik semmihez, egy olyan kép, ami már magába foglalja azt a képernyőt is, amiben megjelenik, és nem ragaszkodik ahhoz, hogy elkülönüljön tőle..."