Felfogni a pillanatot - A teljes most minden ereje

Mit jelent az valójában, hogy a "jelenben lenni"?

Kissé régies spirituális kifejezésnek tűnik a "jelenben lenni" manapság. A New-Age könyvespolcai csordultig tele vannak javaslatokkal, hogyan kell elengedni a múltat, elfelejteni a jövőt, és egyszerűen csak a "mostban lenni". De mi van, ha minden torzítás egy rejtett igazságot fed el? Ha valamit megbánok a múltból, az még mindig adhat egy energikus leckét, mely csak arra vár, hogy felfedezzem? És ha fél lábbal a jövőben járok, talán már ösztönös vagyok olyan eseményekre, melyek még nem teljesen öltöttek testet?

Akkor lehet, hogy sokkal több ez a mostani pillanat, melynek nem adunk teljes mértékben hitelt?

Nincs múlt, nincs jövő, csak a tér-idő kontinuum

A jelen pillanat és döbbenetes ereje természetesen nem új dolog. A nagy spirituális tudós, maga Einstein, sok évtizeddel ezelőtt alkotta meg a "tér-idő kontinuum" kifejezést: hogy a lineáris idő csak a tudaton belül érzékelhető illúzió csupán. De hogyan lehet ez? Elhagyom a házamat, hogy dolgozni menjek. Ha nincs múlt és nincs jövő, akkor hogyan jutok el a bejárati ajtótól az íróasztalomig, és miért vesz igénybe időt, hogy eljussak oda?

Nagy kérdés! Talán megpróbálhatjuk a világegyetemet egy hatalmas, alaktalan medúzaként látni, mely folyamatosan új formát vesz fel. Az egyik pillanatban van egy bizonyos alakja, a másikban kissé változik, valami újat alkotva. Ha a medúza jelenti az egész univerzumot, és ez minden, ami van, akkor a múlt pillanat - amikor egy adott formája volt - megszűnt létezni. Szó szerint nem létezik. Ennélfogva nincs múlt. De a medúzának továbbra is van egy következetessége. Ahogy megváltoztatja az alakját egyik formából a következőbe, és megfigyelve az áramlását, talán még meg is jósolhatjuk, hogy milyen formájúvá válik. Ahogy azt is megjósolhatod, hogy az asztalod ott lesz, amikor megérkezel a munkába. Persze ezt nem garantálhatod, de az egész sereg folyó (és helyhez kötött!) tényező alapján lesz egy bizonyos valószínűsége annak, hogy még mindig ott van.

Tehát ahogy létrehozza ezt a pillanatot, - ez a hatalmas alaktalan medúza - rendkívül érdekes. Mert még mindig tartalmazza a múlt esszenciáját - részei a múltból alakultak ki - ahogy tartalmazza azokat a formákat is, amivé válnia kell. Lenyűgöző! Nincs olyan dolog, mint a lineáris idő, de a tér-idő kontinuumban láthatóak a jövő jelenlegi magjai, melyek a múltban gyökereznek.

Kiönteni a gyereket a fürdővízzel együtt?

Szóval mit vesz figyelembe az univerzum, mint egy folyamatosan átalakuló alaktalan medúza, hogy mit kell velünk tennie? - kérdezheted.

Hogyan segíthet nekünk a metafóra, hogy jobban megértsük a pillanatot, és esetlegesen hogyan tud megtéveszteni bennünket?

Nos jó kérdés. Gyakran halljuk az emberektől azt a felfogást, hogy bármilyen gondolatot és érzelemet, mely potenciálisan blokkolja "ezt a pillanatot", el kell engedni. Amikor biciklizünk vagy sétálunk, hogy feloldjunk bármilyen gondolatot vagy érzelmet, talán megadhatja azt a tapasztalatot, amivel rendelkezni szeretnénk.

De ez az igazi bölcsesség? Nincs igazság és érték azokban a gondolatokban és érzelmekben, melyekkel rendelkezünk? Vajon nem öntjük ki a gyereket a fürdővízzel együtt?

Látod itt a lényeg, okkal vannak gondolataink és érzelmeink. Ezek a tudatunk termékei. A gyökerüknél egy hatalmas igazságot rejtenek a pillanatról. Talán valamit rejtegetünk a múltból? Más szóval lehet, hogy még mindig a múlt energiáját hordozzuk belül, mert még nem dolgoztuk fel a tanulságait? És talán valamilyen jövőbeli eseményen gondolkodni sem rossz, mert valójában ösztönösek vagyunk egy esetlegesen bekövetkező áramlásra, egy nagyon valószínű kimenetelre - mint hogy az asztal ott lesz, amikor megérkezel.

A probléma nem az, hogy még mindig a múltat szemléljük, sem az, hogy a jövőn gondolkodhatunk, hanem amikor elveszünk bennük, a gond akkor merül fel. Sokkal inkább azért, mert azonosságot formálunk körülöttük megbánva, hogy mi lehetett volna, vagy vágyakozással, hogy mi lehetne. Ez kivesz minket az áramlásból. Az univerzális medúza új formát ölt, de mi nem igazán kapcsolódunk hozzá, és ezért a teljes kreatív erőnket nem hozza vele összhangba...

Ha igazán összhangban vagyok, van egy tapasztalatom, és ezzel egyidejűleg elengedem, és ugyanabban az időben én magam már érzem az új pillanatot, mely most alakul!

Ha valami jön, hadd jöjjön!

Persze amiről fent beszéltem, annak egy megvilágosodott állapotban kell lennie. Ez az, amit az evolúciós folyamat természetesen elhoz mindenkinek. De nem juthatunk el oda tagadással és feloldódással abban ami volt, vagy ami jönni fog. El kell mélyednünk abban, ami velünk történik, nem pedig tagadni a dolgokat.

Ha valami felszínre kerül a múltból, hát hadd jöjjön. Nem számít hol vagy, még akkor sem, ha feltehetően a természetben vagy egy szép sétán. Nem! Merülj el a felszínre törő érzésben, érezd át teljes egészében, vizsgáld meg, miért kötődhetsz hozzá, mitől félsz, vagy minek állsz ellen? Menj a félelem szívébe és fürödj meg benne, amíg már többé nem akadályoz. Akkor a kötődés is feloldódik. Ahogy a hasonló körülmények a következő pillanatban újra formálódnak, nem fognak bennünket visszatartani, és nem fogjuk elveszíteni a jelenlétünket az áramlásban, többé már keveredünk bele egy örvényáramba.

Hasonlóképpen, ha úgy talájuk magunkat, hogy túl sokat fontolgatjuk a jövőt, vizsgálgatjuk, hogy milyen eredménye lehet annak aminek szükségét érezzük, vagy amit szeretnénk. Helyette meg tudjuk valósítani az igazi célunkat egyszerű önkifejezéssel, és az alkotásaink csupán járművek ehhez a létezéshez. Ha ezt meg tudjuk tenni, akkor elveszítjük a nyugtalanságunkat, és a félelmet attól, hogy a jövő mit, vagy mit nem tartogat. Megérezhetjük a formálódó jövőt, de teljes mértékben a jelenben vagyunk, ahogy az új pillanat megszületik. Nem vagyunk halogatóak vagy habozóak, hanem teljes mértékben elkötelezettek. Ezen a módon nagy hatással lehetünk az új pillanatra, ahogy éppen formálódik.

Forrás:https://ujvilagtudat.blogspot.hu/2013/09/felfogni-pillanatot-teljes-most-minden.html#.VE5c6CKG-Ck