A Magyar nép eredete

A magyar őstörténet az egyik legrejtélyesebb, ugyanakkor legjobban meghamisított része az emberiség régi történelmének. Megfejthetetlenül kell hagyni, mint az egyiptomit és a sumért is – mintha ez a képtelenség lenne a tudományos akadémiák álláspontja.

Miért van ez így?

Mert az ómagyar civilizáció ősi és nagyon rejtélyes, mint az egyiptomi is, a sumér is. De ha e rejtélyek mégis megfejthetőek lennének, meg kellene kérdőjelezni sok megkérdőjelezhetetlennek hitt szaktekintély állításait, és újra kellene írni Eurázsia őstörténetét és ókori történetét. És az új történelemkönyvekben például a görög csoda nem lenne többé csoda.

Mit jelent magyarnak lenni, miért érdemes magyarnak lenni? Ki a magyarságot vállalta, az tudatosan áldozatot vállalt. Így fogták fel a régi magyarok: a magyarság vállalása földi nemtelen vágyaink, érzelmeink legyőzését is jelenti, a milliárdéves égi léthez képes percnyi földi lét magasztos meghaladását, az örökkévalóság kiérdemlését… Aki a magyar létet választja, Isten felé közeledik.

Az ókori Magyarország megtalálható, ha elfogulatlanul tanulmányozzuk a forrásokat, a régészeti emlékeket, méltóképpen tanulmányozzuk a magyar őstörténet és a magyar nyelv összefüggéseit, a régi magyar hitvilágot, ha komolyan vesszük a szerves műveltség kutatásának, valamint a genetikai vizsgálatoknak az eredményeit. Azonosíthatjuk az ómagyarság rokonait is.

Arra nem tudunk méltóképpen válaszolni, hol volt a magyar őshaza, arra a kérdésre viszont igen,mely birodalomnak, illetve országoknak volt a hivatalos (vagy egyik hivatalos) nyelve az ómagyar, illetve az ómagyar rokonnyelvei.

A magyar őstörténet tanulmányozója számára elsősorban a nyelvtörténet szolgáltatja a legtöbb bizonyítékot. Ómagyarnak az ómagyar nyelvet beszélők civilizációját nevezzük, akkor is, ha az ómagyarokat szkítáknak hívták, akkor is, ha óiráninak, akkor is, ha hunnak, stb. Az ún. szkíta birodalom állami és hitéletének bizonnyal az ómagyar (vagy annak közeli rokona?) volt a hivatalos nyelve.

A magyarok önmagukat évszázadokon át szkítának hitték, miképpen más népek is így különböztették meg a magyarságot. A magyarok történetét összefoglaló krónikások (Anonymus stb.), majd a humanista történetírók (Bonfini) még úgy tudták, hogy a Kárpát-medencében államot alapító szkíták történetét írják, és hosszú ideig úgy tudták mind a magyarok, mind a nagyvilág népei, hogy a Magyar Királyság – Hungaria – államalkotó népe a szkíta nyelvet beszéli. Aztán a legújabb kori „tudósok” „kimutatták” – politikai okokból? –, hogy a szkíták ha már magyarnak (Hungarusnak) nevezik őket, akkor bizonnyal nem is ősi szkíta nyelvüket beszélik, s ha nem azt beszélik, akkor az bizonnyal ki is halt. Így születhetett meg a szkíta nyelv eltűnésének elmélete és a szkíták indogermánosítása – összefüggésben a magyar őstörténet eltüntetésével.

Ámde ha a magyarok nem szkíták és nyelvük nem a szkíták nyelve, akkor a magyar nyelv bizonnyal egészen új keletű, hisz ha a magyaroknak értékelhető őstörténetük nincs, akkor ősi nyelvük sem lehet.

Miképpen kopott ki mind az európai, mind a magyar köztudatból, hogy a szkíta nép és nyelv azonos az ómagyarral? A forrásokban, illetve a szakirodalomban a szkíta hosszú ideig szinonimája a hunnak, illetve a magyarnak.

Nemcsak az vált vitatott kérdéssé, hogy a magyarság valóban a szkíta-utód népek egyikének tekinthető-e, hanem még az is, hogy kik a szkíták, hogyan éltek, mit alkottak. Ha nem szabad felismerni a szkíta nyelv mai utódját, akkor mást sem szabad felismerni. Így vált az ókor egyik legismertebb birodalma egyre kevésbé ismertté.

Henry C. Rawlinson írja: „Nem kívánom a szkítákat a Kaukázuson túlra követni, de elég bizonyíték van európai előrehaladásukra az ott ma is beszélt nyelvekben – a lapp, finn, észt és magyar –, valamint számos ugor nyelvekben.” Nagy Géza pedig ezt írja: „A legkülönbözőbb oldalról vizsgálva a szkíthák ethnikumának jelenségeit, tapasztaltuk, hogy a nyelvükből fennmaradt szók azzal a jelentéssel, amilyennel az ókori írok jegyezték föl, csakis az uralaltáji nyelvekből magyarázhatók meg…”

A hun birodalom erősebb volt, mint az akkor már két központú római birodalom. A keleti rész adót fizetett a hun államnak, a nyugatit otthonában győzték le a hunok. Rómát is elfoglalhatták volna, de nem tették.

A történelemtudomány szerint mindez látszat.

A történelemtudomány nem leplezi, hogy Atilla korában a két római birodalom hanyatlásának olyan korszakában jutott, amelyben a kormányzás legfőbb ismérvévé a züllöttség és az erkölcstelenség vált. Ami a források szerint maga züllöttség, erkölcstelenség, cinizmus, azt mint magas rendű civilizáció velejáróját feltétel nélkül meg kell védelmezni, tisztára kell mosni.

A hun birodalom kormányzásáról viszont a források nem sok rosszat mondanak, nem lehet közülük árulókat válogatni, de történészeink erre is azt mondják, hogy látszat.

Atilláról megrajzolják a tipikus barbár zsarnok alakját. Sajátosan értelmezik, hogy Atillát kortársai Isten ostorának tekintették, és mondják: Isten ostorának lenni azt jelenti, mint vadállatként nekirontani az Isten-szerető világnak. Mit számít, hogy a régi krónikások még tudták, hogy Isten ostorának azt illik nevezni, aki az Isten teremtette, de bűnössé vált világot Isten akaratából megtisztítja.

Legjobban Atilla legnagyobb és legrejtélyesebb tettét magyarázzák félre. Nem lehet kétségbe vonni, hogy Atilla győzelmét ki nem használva vonult vissza Róma közeléből: hogy megkegyelmezett Rómának (Isten parancsára), de a kora középkor e legmagasztosabb tettét így magyarázzák: Atilla nemcsak gazember volt, de hülye is, annyira, hogy még a védtelen Róma falaitól is visszavonult.

Azt is vegyük itt még tekintetbe, hogy annak ellenére, hogy a források nem tudnak arról, hogy Atillának köze lett volna bátyjának, Budának a halálához, a történelemtudomány „megajándékozta” Atillát a testvérgyilkos szereppel is.

A hunok egy olyan görög-római világot támadnak meg, amely dekadens, romlott. Reménysége e világnak a kereszténység, de utóbbi éppen válságban van. Válságba a keresztény egyházakat éppen az taszítja, hogy a keresztény vallás államvallássá lett.

A metafizikai megközelítés vállalásával találhatjuk meg az értelmét a hunok hadjáratainak. A források tehát dekadens, romlott világról szólnak, de ez a fejlett világ, a civilizált világ, és a történész nem is áll a dekadencia vagy a romlottság pártjára: ő a fejlődés, a civilizáció pártjára áll. De ezt csak akkor teheti, ha el tudja fogadni, hogy a korabeli fejlett, civilizált világot támadó hun világ elfogadhatatlanabb, rosszabb, kegyetlenebb, stb.

A jelenkor történészei mintha el is akarnák tüntetni a hun világot. Az Osiris tankönyvek 2004-ben megjelent Európa ezer éve című könyve is erről tanúskodik: „A hunok V. századi birodalma jórészt alávetett germán királyságokból állt és hamar elvesztette etnikai jellegét.” Majd: „A hunok különböző letelepedett népeket kergettek maguk előtt, akik részben beolvadtak a hunokba, részben pedig igyekeztek átvenni a hun íjazó harcmodort és lovastechnikát, és utánozták sztyeppei művészetüket. Attila birodalma azonban úgy etnikumát, mint műveltségét és főként politikai tájékozódását tekintve már >>germán-római<< volt.” Majd: „a hunok nyugati terjeszkedése egyben bukásukat is jelenti, mert a meghódított germán királyságok beolvasztásának eredményeképpen a hun hatalom egyfajta germán >>megabirodalommá<< vált.”

A magyar történész, aki bemásolja a magyarok számára írott könyvbe, hogy a hun birodalom „úgy etnikumát, mint műveltségét és főként politikai tájékozódását tekintve már >>germán-római<< volt”, vagy más hasonló megállapítások fogad el minden kétely nélkül, semmi mást nem tesz, mint igazodik, megfelel: ő magyar történész létére ugyanazt mondja, amit a német, tehát elfogulatlan. Hogy amit bemásol a saját könyvébe, az semmi másnak, mint merő spekulációnak az eredménye, mit számít?

Nincs bizonyíték az ugor vagy finnugor őshazára, de arra sem, hogy a feltételezett őshaza területén elő népek olyan primitívek voltak, amilyennek a gimnáziumi és egyetemi tankönyvek „bemutatják” őket.

Mondtuk fentebb, hogy a kereszténnyé vált bizánci és római császárságot a hunok a kor legerősebb hadseregével támadják. De mások is támadják – nem hadsereggel, hanem szóval. Ők a korszak leghitelesebb keresztényei. Erre hívják fel a figyelmet a germán és az olasz hun-mondák, Atilla-mondák, a hun hadjáratokról vagy az Atilla tetteiről szóló nyugati keresztény legendák.

Atillát kiemeli a történelemtudomány a hun uralkodók közül, de Atilla a hun királyok között nem annyira különleges, kiemelkedő személyiség, mint például Napóleon volt. Nem Atilla teremit az erős hun birodalmat, és nem az ő váratlan halálának a következménye a hun birodalom bukása – hiába állítják ezt a „komoly” történészek.

Említettük fentebb, hogy Atilla győzelmét ki nem használva vonul vissza Róma falaitól. Éppen azért teszi, mert csak Atilla és kísérete fogja fel az Élő Égi Igazság jelenlétét, Leó pápa és környezete nem. És ez azt jelenti, hogy nem Atillának és Leó pápának a küzdelméről szól, hanem Atilla és az Élő Égi Igazság viszonyáról. Atilla valódi szakrális király; engedelmeskedik Isten akaratának. Döntő próba volt ez, az engedelmesség próbája. Ha Atilla nem lett volna valódi szakrális király, akkor nem ismeri fel az Élő Igazságot, szembe fordul vele – teljesen reménytelen küzdelemben. De Atilla engedelmeskedik, így Róma felszabadul, Atilla pedig felmagasztosul. Több írásos forrás, krónika, illetve a festőművészet is tanúskodik arról, hogy az Élő Égi Igazság megjelent időnként Atilla táborában, tudomására hozta Atillának akaratát, Atilla pedig mindannyiszor engedelmeskedett. Hadjáratait az Élő Égi Igazság jelenlétében kellett megvívnia. Aki a parancsot kiadta, az az Élő Égi Igazság, aki Isten Önvédő megnyilvánulása. Isten Atilla jelenlétében ismét megnyilatkozott, látható formát öltött – és ez a legnagyobb bizonyossága annak, hogy a legsorsdöntőbb helyzetekben ismét látható alakot vesz föl, testet ölt, megnyilatkozik, érvényesíti akaratát. És ez a mai magyarság, a mai emberiség legnagyobb reménye. Arról szólhatna, hogy az emberiség, ha visszafordul a régi éltető hagyományokhoz, a szakrális hagyományokhoz, akkor reménykedhet. Akkor nem kell tovább félnie.

Isten haragját, végzetét, ostorát, büntetését a régi korok magyarjai a magyar küldetéstudattal összefüggésben emlegették.

A mitológia szerint a magyarnak mint választott, kegyelt népnek különös rendeltetése, fensőbb küldetése van. A hunok hadai Isten büntető ostora a világ népei felett.

A földi lét mint a nagy misztériumjáték

A Szent Isten megnyilvánulási formája. Az a megnyilvánulási formája, amely a misztériumjátékban részt vesz. Vagy Isten kiválasztottja. Az a kiválasztottja, akit különleges feladattal bízott meg.

A Szentben a szeretet és az igazság harmonikus egységben vannak jelen. Ellenfele a szentségtelen, melyben az igazságtalanság és a gyűlölet egységben, de nem harmonikus egységben vannak jelen. A Szent tudatosan vesz részt a misztériumjátékban, a szentségtelen nem tudatosan. A szentségtelen képtelen az önmegtartoztatásra: ha felismeri a Szentet, már támad. A szentségtelen a földön az ún. „hasonmásokban” lakozik.

Talán az egyik legnehezebben megválaszolható kérdés az, hogy a Mindenható Isten miért nem teszi lehetetlenné, hogy a Rossz megjelenhessen. A régi magyar hitvilágban van erre hiteles válasz, melynek lényege: a küzdelemre szükség van. A küzdelem a Fény világát valamiképpen gazdagítja. A küzdelemben derül ki, hogy mi a valódi, a valódibb, az értékes, a legértékesebb, stb.

A küzdelem játéktere a Föld. Aki a küzdelemben részt vesz, az megtestesül. Az Égi Én, az Időtlen Én megtestesülés után az égi hierarchiában feljebb emelkedik vagy lejjebb kerül. De ki is eshet belőle. Aki az égi hierarchiából kiesik, az a bukott angyal. Fény-lényként többé nem létezhet.

A régi magyar hit szerint amikor valaki kiesik az Égi Hierarchiából, akkor „kialszik egy csillag”. De megsemmisülése nem teljes: elsötétült „égitestként” a sötétség világát gazdagítja.

A küzdelem jelentősége túlmutat a személyes, egyéni célon. A Világosság és a Sötétség harcában mutatkozik meg a valódibb jelentősége. Hisz a Fény, a Világosság győzelmét segítik elő mindazok, akik a próbát kiállják. A próbát a magyarságnak kell elsődlegesen kiállnia, hiszen hatalmas a feladata: nyitva kell tartania az Ég Kapuját.

A magyar őstörténet és a Kárpát-medence; honfoglalás

A régi magyarok honfoglalásáról Anonymus nem egyszer ünnepélyes bevonulást ír le, nem pedig hadjáratot. Árpád hadseregével sok esetben nem küzdenek meg, hanem fogadják.

Anonymus művében a magyar honfoglalás éppúgy Isten irányításával, segítségével megy végbe, mint a zsidó nép honfoglalása a Biblia ószövetségi részében. Anonymus valóban úgy mutatja be Isten és a magyarság kapcsolatát, szövetségét, mint a Biblia ószövetsége, de ő elsősorban Krisztus születése utáni IX-X. század magyarság történetével foglalkozik.

895-ben Árpád vezetésével olyan nép foglalt hont a Kárpát-medencében, amelynek nyelvehasonlított a Kárpát-medence régebbi lakóinak a nyelvéhez. Mindegy, miképpen fogalmazunk: magyarok települtek magyarok közé, szkíták szkíták közé, hunok hunok közé, türkök türkök közé, avarok avarok közé, székelyek székelyek közé, stb.. A lényeges az, hogy 895. évi honfoglalás előtti Kárpát-medence magyarságára hívjuk fel a figyelmet.

A 895. évi honfoglalás – genetikai és más modern vizsgálatok alapján mutatták ki – nem változtatja meg jelentős mértékben a Kárpát-medence etnikai képét. Nem változtatja meg, mert a Kárpát-medencében élőkkel azonos etnikum költözött be. Ez pedig azt bizonyítja, hogy a 895. évi honfoglalást megelőző időkben a magyarság már a Kárpát-medencében élt.

Valószínűleg az Árpád vezette honfoglalók nem minden törzse beszélt magyarul, azaz a honfoglaló törzsszövetség nem egy, hanem kétnyelvű volt (feltételezések: magyar és türk?, finnugor és türk?, lebédiai magyar és dentu-magyariai magyar?, magyar és kabar?). A magyar nyelv, mint a Kárpát-medence állami és hitéletének a nyelve a kora Árpád-korban, győzedelmeskedésének lehetséges oka, hogy a honfoglalókat befogadók döntő többsége magyarul beszélt, ezért a honfoglalók két nyelve közül a magyar került győztes helyzetbe. Újabban egyébként egyre többen döbbenek rá arra is, hogy a magyar (az ómagyar, azaz a szkíta) a Kárpát-medence ősnyelve.

A régészeti-településtörténeti megfigyelések ellent mondanak annak, hogy egykor lett volna egy nagyobb számú, egységes nyelvet beszélő nép, a finnugor ősnép, amely aránylag kis területen lakott, s ez szétvándorolt volna. Ezzel éppen ellenkezőleg: nagy területen szétszórt, egymástól távol lakó kisebb csoportok halmazának kell elképzelnünk például a Közép-Lengyelország és az Ural hegység közt kiterjedő szvidéri műveltséget.

A nyelvészkörökben általában vallott „ősnyelv” meghatározásának nehézségei alapján feltételezi, hogy a nyelvünkben kimutatható indoeurópai, altáji, török, iráni, stb. >>jövevényszavak<< nem jövevények, hanem az alapnyelvnek a maradványai. Eszerint pl. a magyar nyelv, de akármelyik, a mordvin, finn, stb. eredetileg külön nyelvek, s beszélőik külön nemzetségi csoportok voltak, és később teremtődött meg az egymás mellé sodródott csoportok >>közös<< jellegű nyelve. A finnugorság tehát nem ősállapot, hanem későbbi alakulat lenne. Tehát a késő jégkori, ún. gravetti műveltségnek olyan jelentős nyelve lehetett az ómagyar, amely hosszú ideig közvetítő nyelv volt e műveltség hatókörében élő népek érintkezésében – a Kárpát-medencétől egészen Szibériáig.

Azok a történészeink, akik szembefordultak a kettős honfoglalás néven híressé vált elmélettel, viszont nem találtak arra a legegyszerűbb kérdésre sem magyarázatot, hogy ha a magyar nyelv, ha egy honfoglaló kisebbségi nyelve volt, mikképpen maradt meg?

A Kárpát-medence a 895. évi honfoglalás előtt is magyarok lakta terület volt, és bizonnyal majdnem teljes egészében. E magyarokat nem magyaroknak hívták, hanem avarnak, stb., de a magyar nyelvet beszélték.

Akár késő-avaroknak, akár székelységnek nevezzük azt a magyar nyelvű népet, amelyet Árpád magyarjai a Kárpát-medencében találtak, számításba kell vennünk nemcsak azt, hogy mit vett át az új honfoglalóktól, hanem azt is, hogy mit kölcsönzött tőle a honfoglaló magyarság.

A székelyek régi jogrendjét nem változtatta meg, hogy a XIII-XV. században kialakult a rendi társadalom, mert ebben a megváltozott világba a székelység rendi (nemesi) nemzetként illeszkedhet be, azaz a székely társadalom nem szakad ketté nemesekké és jobbágyokká, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy Székelyföldön érintetlen marad a régi jogállapot. A székely jogi intézmények régebbiek, mint a magyar királyság alkotmánya, sőt, régebbiek, mint a Szent István korabeli intézmények és törvények.

A székelyek, mint első honfoglalók, nemek és ágak szerint telepedtek meg Erdély keleti részén, azon a földön, melyet aztán róluk Székelyföldnek (terra Siculorum) neveztek. Azokat az ősintézményeket vitték magukkal, melyek Magyarországon a vezérek korában voltak érvényesek.

A székely települése életét igen szigorúan betartott falutörvények szabályozták. A falvak termőföldjét időközönként szétosztották: nem uralkodói akarat szerint, hanem nyilakkal való sorshúzással. Az erdőt viszont közösen használta a falvak lakossága, de előfordult az is, hogy több falunak közös erdőbirtoka volt.

A honfoglalás kori sírjainkból vannak olyan koponyáink, amelyek igazolják, hogy orvosaink tisztában voltak a koponya megnyitásának tudományával, és azt jó eredménnyel gyakorolták. Több ilyen átvésett koponyán besarjadt az áttörés széle, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy a megműtött életben maradt.

De megfigyelhetők jelképesnek látszó koponyavésetek is, amelyek zömmel fejtető középvonalán helyezkedett el, és főként férfi sírokból kerültek elő, de szép számmal mutatkoznak női síroknál is. Nagyrészt egyszeri vésésről van szó, de akadnak kétszeri, sőt háromszori vésetek is. Általában kör (ellipszis) alakúak, és 25-30 éves korban kerültek a koponyára. Gazdag és szegény sírokban egyaránt megtalálhatjuk a koponyavésést, melyek egyértelműen jelképesek, hiszen orvosilag indokolatlanok, tehát nem a gyógyítást szolgálták.

Nimród és Melkizedek és az ősi magyar hitvilág

A magyar őstörténet, illetve ősvallás tanulmányozásakor Nimródig (Ménrótig) kell visszamennünk. Régi és tiszteletreméltó források, valamint tekintélyes szakirodalom sugalmazza, hogy Nimród volt a szkíta vallás megalapítója.

A Teremtés Könyvének Nimródja Babilónia lakóit képviseli a szemita bevándorlás előtt. A név minden valószínűség szerint szemita többes szám (Nimr – Nimrut), és mivel a Nimr a vadászó párduc neve, talán szemita szomszédaik adhatták e nevet a szkítáknak ezzel utalva vadászat iránti szenvedélyükre.

Sok szerző utal Nimród és Zoroaszter közvetlen kapcsolatára. Egy hagyomány szerint Zoroasztert elemésztette a tűz, és istenné lett, amikor Oriont megidézte. Egy másik szerint Nimródot a szemiták Orionként imádták. Az ősi Zoroaszterre vonatkozó legáltalánosabb hagyomány azt mondja, hogy megistenülése után a babiloniak hamvait megőrizték és oltalmazóként viselték. Ez utóbbi mindenképp Nimródra kell vonatkozzon, mivel ő Babilonban mindig a babonás tisztelet tárgya volt. Ugyancsak az ős Zoroaszternek tulajdonították a tűzimádást, amit a legenda Nimródra is vonatkoztat.

Másik központi alakja az ősi magyar hitvilágnak Melkizedek. Melkizedek – Szálem királya és a fölséges Isten papja – eléje ment a királyok legyőzése után hazatérő Ábrahámnak, és megáldotta. Ábrahám tizedet adott neki mindenből. A neve azt jelenti, hogy az igazságosság királya, azonkívül Szálem királya volt, vagyis a békesség királya. Nem ismerjük apját, anyját, családfáját, sem napjainak kezdetét vagy életének végét. Így az Isten Fiához hasonlóan pap marad mindörökké.

Forrás:https://www.bluegaia.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=23&Itemid=31